Első

„Vannak, akik sötét szobában ülnek,
és valami sajog ott a baloldalon,
de legszebb csészéjükbe szűrik a teát,
várva, hogy Isten kopogjon az ablakon.”

Fövényi Sándor: Várakozás (részlet)

Csontig hatoló hideg volt azon a napon. A szél süvített, az orrom és a szám egy paradicsomot megszégyenítő pirossággal vöröslött az arcomon, a szállingózó hópelyhek pedig valahogy befúrták magukat a sálam és a nyakam közé. Az emberek siettek, azt hitte mindenki, hogy az ő problémája fontosabb a másénál, és egymást kerülgetve keresték maguknak az utat. Nem tudtam meglepődni a tömegen. December huszonharmadika, ilyenkor mindig megbolondul a világ, október végétől kezd díszbe öltözni az emberiség, játsszuk a színdarabot, amelyben szeretjük egymást, amelyben mindenki számít, de a forgatókönyv egészen január első napjáig tart, akkor lesétálunk pár kilóval nehezebben a színpadról, valamennyien közülünk kissé fájó fejjel, kómásan, s az év többi napján már egymásba rúgunk, bűntudat nélkül, és hónapokig hangoztatjuk: „Új év, új én!”.

De ez így volt régen is, s valószínűleg mindig is így lesz.

 A karácsonyi zene elmaradhatatlan része az egész színjátéknak: több helyről érkeztek a hangok, de mégis, a gyermekkorunkban megtanult szövegek könnyen kivehetők voltak. Valahol a Csendes éj kezdett el szólni, és egészen Jeffersonig a fejemben ugráltak a szövegrészletek.

Ahogy közeledtem a kávézó felé, a városra zúduló hópelyhek között megpillantottam a zölden világító betűket a hatalmas épület aljában: Jeff & Ers. A J és az E betűk már régóta nem égtek, megviselték őket is az évek, legalább annyira, mint a tulajdonost, aki simán Jefferson volt, csak magányát leplezve, saját nevéből kettőt gyártott. Sáros, jeges lépcső és egy koszos üvegajtó vezetett a meleg helyiségbe, és beérve is vigyáznom kellett, hogy a csúszós, barna csempepadlón el ne essek: olyan volt, akár egy korcsolyapálya. Egyensúlyomra, mint valami kincsként ügyelve, elcsoszogtam az asztalomig.

Az Asztalig.

Talán másfél éve, majdnem minden délutánom itt töltöm: ismer engem itt minden valamire való tag, és én is ismerek mindenkit.

Megszokott ülőhelyem az ablak mellett volt, a kávézó legvégében: szinte VIP hely már, nem is ül ide senki rajtam kívül, ez amolyan szokás. Fáradtan ledobtam a táskám és a kabátom az egyik székre, majd leültem én is. Felkönyököltem az asztalra, államat pedig öklömre helyezve, körülnéztem. Mindent be lehetett látni, a mosdó ajtajától a pultig és a legutolsó asztalig, mindent lehetett látni. Mélyen beszívtam a helyiség kávéillatát, amely a régi fabútorok szagával keveredett. A székek és az asztalok lábán kívül minden fából készült, Jefferson még azt is állította, hogy az utolsó asztallapig mindent ő faragott, persze, senki sem hitt neki: egy félóriás, aki csodálatos ügyetlenségével elkápráztatja a kávézó apraja-nagyját.

A hatalmas ablakokon kinézve láttam, ahogy a sok ember ajándékzacskókkal és hatalmas dobozokkal rohangál, fázik, és talán így, a nagy rohanásban, a hátuk közepére sem kívánják az ünnepet. A kinti és a benti világ között grandiózus kontraszt uralkodott. Kint minden fehér volt, sok idegennel, autóval, itt pedig minden annyira barátságos volt: a fa bútorok, a pultos kedves mosolygása, a részmunkaidős pincér, aki történetesen évfolyamtársam, a falra felszerelt lámpák, a néhol lefoszlott, sötétbarna tapéta, és a sok ismerős arc.

Ahogy egyre jobban szemügyre vettem a helyet, megpillantottam valami furcsát, valami szokatlant: a tőlem körülbelül három méterre levő asztalnál egy fiatal párocska ült: egy vörös hajú lány, és egy fiú, aki nem volt hajlandó levenni sem sapkáját, sem divatjamúlt barna sálát.

Éreztem, hogy ebből még baj lesz. Annál az asztalnál mindig egy fiatal férfi ült, talán egyetemista lehetett, valamiféle zene vagy művészettörténelem szakon, egyebet nem tudtam elképzelni róla. Folyamatosan csőfarmert hordott, bő pulóvereket, a rövid, kordában tartott szakáll és bajusz elmaradhatatlan része volt az arcának, s sötét, göndör haja egyáltalán nem a mai trendhez igazodó, össze-vissza, szelídebb madárfészekként álló gubanc volt a fejém, az egész pasasról a tél és ősz közötti esős-havas, hideg idő jutott eszembe, ritkán láttam mosolyogni, és mindig cukor nélkül itta a kávéját. Folyamatosan olvasgatott, három-négynaponta váltakoztak a régi, megsárgult könyvtári könyvek a kezében, és fél négy körül érkezett.

Rápillantottam a karórámra. Három óra harminchárom perc.

Hallottam is az ajtó jellegzetes hangját, ahogy kinyitották: kattant, nyikorgott, újra kattant.

Megjelent az ismerős alak: vékony, magas test, zöldesbarna kabátjának levetve kapucniját megvillantotta sötét haját, szétnézett, majd a meglepettség kiült az arcára, ahogy észrevette, hogy az ő helyén valaki más csapja a szelet a kiszemeltjének. Egy pillanatra megtorpant, majd indult tovább, mocskos, vizes lábnyomokat hagyva maga után. Ahogy elég közel ért az asztalomhoz, megfogta a velem szemben levő széket, és ügyet sem vetve arra, hogy ott vagyok, leült, levette a kabátját, hatalmas zsebéből kihúzott egy újabb, régi könyvet, majd egy véletlenszerű oldalra kinyitotta, és olvasni kezdett.