Második

Próbált úgy tenni, mintha teljesen természetes dolog lenne, hogy leül egy vadidegen asztalához egy kávézóban: mintha ott sem lettem volna.

Pillanatokon belül, csillogó szemekkel érkezett Alaska, a pincér. Nem hordott magával soha jegyzettömböt, és az idelátogató alakok között egzotikumnak számított: hosszú, derékig érő, fekete haja, sápadt bőre, tengerkék szemei, finom vonásai és egy szupermodellt megszégyenítő alakja különlegesen szép látvány nyújtott.

-          Sziasztok – mosolygott ránk, amitől megjelentek az apró gödröcskék a szája körül. – Mit hozhatok?

Ez afféle megszokás volt tőle: mindig megkérdezte, mit hozzon, holott pontosan tudta, mindkettőnk rendelését.

-          Egy feketeteát, cukorral és tejjel – néztem fel rá.

Bólintott, majd a művészúr, velem szemben, tekintetével szorosan Alaskát pásztázva – még véletlenül sem vándoroltak lennebb szemei a lány arcánál - megszólalt.

-          Én is, feketét, kávét, szintén tejjel, de cukor nélkül.

A fekete loboncú amazon mosolygott, majd elviharzott a pult felé, ahol a bárosnak leadva a rendelésünket, felhúzta magát egyik magas székre, előkapta a telefonját, és gyanítom, hogy a státuszát készült frissíteni Facebookon.

A számomra csak látásból ismert tag összecsapta a poros, régi könyvet, majd rám nézett.

-          Zavarok egyébként?

Nem voltam meggyőződve a válaszomról én magam sem.                      

-          Ha azt mondom, hogy igen, min változtat?

Megrántotta a vállát.

-          Akkor szedem magam és átülök a másik asztalhoz – mondta egy félmosoly kíséretében.

Hallgattam, valószínűleg előbújtak az apró nevetőráncaim, amiből levonta ő is a következtetést.

-          Nem zavarsz – tűrtem a hajam a fülem mögé.

Habár ezt a helyet lehetett volna Megkeseredett Szinglik Krimójának is nevezni, sok barátságnak és szerelemnek volt szem s fültanúja, és annak ellenére, hogy tudtam, ezek ketten a másik asztalnál pár hét, és gyűlölni fogják egymást, és a cukormentes kávékazán nem fog többet az én asztalomnál ülni, titkon reméltem, hogy nem lesz igazam. Különösebben nem örültem volna az újdonsült társaságnak: jobbszerettem általában egyedül ücsörögni, és fuldokolni a magányban, nem voltam kíváncsi az emberek butaságaira, nem volt türelmem hozzá. Talán ő jelentette a kivételt, rá igenis kíváncsi voltam: valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, érdekes embernek tűnt, nem egy átlátszó, buta, ámde lenézéssel teli alaknak.

-          És, kihez van szerencsém?

Egy pillanatra haboztam: megmondjam neki a nevem? De aztán, nem láttam okot a hazudozásra.

-          Ophelia vagyok. Te pedig…?

Hosszasan meredt rám, zavaromban arra jöttem pedig rá, hogy a szeme színe pontosan olyan, azoké az illatos kávébaboké.

-          Én pedig – nevetett fel. – Miles egyébként.

 Bólogattam, éreztem, hogy ebből a beszélgetésből jó nem kisülni, megfordult a fejemben, hogy megtöröm a rutinom: hazamegyek sötétedés előtt.

Ránéztem az összecsukott könyvre, próbáltam rájönni, mit olvashatott ilyen előszeretettel, de a fedél az asztallapon feküdt, a könyvgerincen pedig semmi hasznosat nem találtam: kikopott, ezerszer elszakított és legalább ugyanennyi alkalommal elsősegélyt nyújtva, helyrehozták ragasztószalaggal.

-          Tartuffe. Gyakorlatilag az ember kétarcúságát mutatja be, legalább hetedszerre olvasom, igazi örökzöld, imádom.

Köszönhetően egy irodalomtanáromnak, aki szeretett fölöslegesen, tananyagon kívül dumálni a saját passzióiról, be tudtam műnemileg lőni valahová, nem vettem volna mérget rá, hogy igazam van.

-          Drámát olvasol? – kérdeztem tettetett meglepődöttséggel.

Lassan bólogatott. Szinte biztos voltam benne, hogy színész, vagy legalábbis nagyon az szeretett volna lenni, de a tény, hogy ujjbegyein és kézfején itt-ott zöld és sárga foltok éktelenkedtek, elűzték azt a fejemből az előző gondolatom, inkább képzőművész lehetett.

-          Még sulis vagy? – kérdezte.

Ahogy az ő kezén a festéknyomok voltak, úgy az én tenyerem és kézfejem is teli volt kék tintafoltokkal, árulkodva arról, hogy még mindig koptatom az iskolapadot.

-          Jövőre érettségizem.

-          Mennyire rég is volt, hogy én elmondhattam ezt magamról – sóhajtott.

A könyvét kicsit odébb csúsztatta, és megint megszólalt.

-          Két éve végeztem az egyetemet, itt, Lindowban, a Norwichen, rajzszakon.

Belül, dicsőséget éreztem, hogy ha csak megközelítőleg is, de eltaláltam egy pontot a személyéből.

Nem tűnt kevésbé szimpatikusnak a ténytől, hogy gyűlöltem rajzolni. Szerettem volna elhinni magamról, hogy van tehetségem ahhoz, hogy alkossak, de nem, nekem ez soha nem jött igazán össze, az ecset soha nem állt jól a kezemben, a szárnyrebesgetéseim mindig kudarcba fulladtak. A fényképezőgép talán kedvelt engem, egy régi szakkörvezetőm azt mondta, hogy a festészet és a rajzolás a fényképészet ősei, ez már fél siker.

-          És most?

Keserűen felnevetett.

-          Most? Egy helyi újságnál vagyok illusztrátor, de hogy őszinte legyek, gyűlölöm. 

A legutolsó vágyam volt az, hogy butának tűnjek: életemben nem járt a kezemben egy friss újság, legalábbis olvasási céllal nem, még a helyi lapok neveit sem tudtam volna felsorolni, ezért egészen egyszerűen csak bólogattam egyetértően, és tudtam, hogy itt nulláztam le az esélyeimet.

Megpillantottam Alaskát, egy szürke, talán fújt ezüst, kopott, ócska tálcával, azon pedig két elegáns, jókora tenyérméretű csészével. Letette az italokat az asztalra, a teát elém, a kávét Miles elé.

-          Köszi – suttogtam.

Alaska biccentett, majd rohant vissza a pulthoz.

Miles élvezettel belekortyolt a kávéjába.

-          Soha nem lennék képes meginni cukor nélkül – böktem orrommal a kopott, fehér csésze felé.

Féloldalúan mosolygott.

-          Én sem voltam képes rá ezelőtt, de más lehetőség híján ezt iszom.

Felhúzott szemöldökkel néztem rá.

-          Cukorbeteg vagyok, tizen... – elhúzta a száját – tizenkilenc éves korom óta.

-          Ó… - mielőtt ki tudtam volna nyögni egy értelmes választ, a telefonom csengése kiugrasztott a beszélgetésből.

Kirántottam a készüléket a bal zsebemből.

„Anya” – villogott a képernyőn.                                          

-          Ne haragudj, ezt muszáj felvennem.

Muszáj, mert hanem kitör a harmadik világháború, puska nélkül, csak azért, mert nem voltam hajlandó válaszolni egy hívásra.

-          Hol vagy? – kérdezte a hang a vonal másik oldaláról, köszönés nélkül.

Nem örült, ha ide jártam, mindig azt mondta, hogy csak ezt tudom, kocsmákba járni, és ezért fogom utcaseprőként végezni.

-          Most végeztem a suliban – próbáltam hazudni.

-          Kiváló. Gyere haza, megbeszélésem van, Garethet nem hagyhatom itthon egyedül.

Első

„Vannak, akik sötét szobában ülnek,
és valami sajog ott a baloldalon,
de legszebb csészéjükbe szűrik a teát,
várva, hogy Isten kopogjon az ablakon.”

Fövényi Sándor: Várakozás (részlet)

Csontig hatoló hideg volt azon a napon. A szél süvített, az orrom és a szám egy paradicsomot megszégyenítő pirossággal vöröslött az arcomon, a szállingózó hópelyhek pedig valahogy befúrták magukat a sálam és a nyakam közé. Az emberek siettek, azt hitte mindenki, hogy az ő problémája fontosabb a másénál, és egymást kerülgetve keresték maguknak az utat. Nem tudtam meglepődni a tömegen. December huszonharmadika, ilyenkor mindig megbolondul a világ, október végétől kezd díszbe öltözni az emberiség, játsszuk a színdarabot, amelyben szeretjük egymást, amelyben mindenki számít, de a forgatókönyv egészen január első napjáig tart, akkor lesétálunk pár kilóval nehezebben a színpadról, valamennyien közülünk kissé fájó fejjel, kómásan, s az év többi napján már egymásba rúgunk, bűntudat nélkül, és hónapokig hangoztatjuk: „Új év, új én!”.

De ez így volt régen is, s valószínűleg mindig is így lesz.

 A karácsonyi zene elmaradhatatlan része az egész színjátéknak: több helyről érkeztek a hangok, de mégis, a gyermekkorunkban megtanult szövegek könnyen kivehetők voltak. Valahol a Csendes éj kezdett el szólni, és egészen Jeffersonig a fejemben ugráltak a szövegrészletek.

Ahogy közeledtem a kávézó felé, a városra zúduló hópelyhek között megpillantottam a zölden világító betűket a hatalmas épület aljában: Jeff & Ers. A J és az E betűk már régóta nem égtek, megviselték őket is az évek, legalább annyira, mint a tulajdonost, aki simán Jefferson volt, csak magányát leplezve, saját nevéből kettőt gyártott. Sáros, jeges lépcső és egy koszos üvegajtó vezetett a meleg helyiségbe, és beérve is vigyáznom kellett, hogy a csúszós, barna csempepadlón el ne essek: olyan volt, akár egy korcsolyapálya. Egyensúlyomra, mint valami kincsként ügyelve, elcsoszogtam az asztalomig.

Az Asztalig.

Talán másfél éve, majdnem minden délutánom itt töltöm: ismer engem itt minden valamire való tag, és én is ismerek mindenkit.

Megszokott ülőhelyem az ablak mellett volt, a kávézó legvégében: szinte VIP hely már, nem is ül ide senki rajtam kívül, ez amolyan szokás. Fáradtan ledobtam a táskám és a kabátom az egyik székre, majd leültem én is. Felkönyököltem az asztalra, államat pedig öklömre helyezve, körülnéztem. Mindent be lehetett látni, a mosdó ajtajától a pultig és a legutolsó asztalig, mindent lehetett látni. Mélyen beszívtam a helyiség kávéillatát, amely a régi fabútorok szagával keveredett. A székek és az asztalok lábán kívül minden fából készült, Jefferson még azt is állította, hogy az utolsó asztallapig mindent ő faragott, persze, senki sem hitt neki: egy félóriás, aki csodálatos ügyetlenségével elkápráztatja a kávézó apraja-nagyját.

A hatalmas ablakokon kinézve láttam, ahogy a sok ember ajándékzacskókkal és hatalmas dobozokkal rohangál, fázik, és talán így, a nagy rohanásban, a hátuk közepére sem kívánják az ünnepet. A kinti és a benti világ között grandiózus kontraszt uralkodott. Kint minden fehér volt, sok idegennel, autóval, itt pedig minden annyira barátságos volt: a fa bútorok, a pultos kedves mosolygása, a részmunkaidős pincér, aki történetesen évfolyamtársam, a falra felszerelt lámpák, a néhol lefoszlott, sötétbarna tapéta, és a sok ismerős arc.

Ahogy egyre jobban szemügyre vettem a helyet, megpillantottam valami furcsát, valami szokatlant: a tőlem körülbelül három méterre levő asztalnál egy fiatal párocska ült: egy vörös hajú lány, és egy fiú, aki nem volt hajlandó levenni sem sapkáját, sem divatjamúlt barna sálát.

Éreztem, hogy ebből még baj lesz. Annál az asztalnál mindig egy fiatal férfi ült, talán egyetemista lehetett, valamiféle zene vagy művészettörténelem szakon, egyebet nem tudtam elképzelni róla. Folyamatosan csőfarmert hordott, bő pulóvereket, a rövid, kordában tartott szakáll és bajusz elmaradhatatlan része volt az arcának, s sötét, göndör haja egyáltalán nem a mai trendhez igazodó, össze-vissza, szelídebb madárfészekként álló gubanc volt a fejém, az egész pasasról a tél és ősz közötti esős-havas, hideg idő jutott eszembe, ritkán láttam mosolyogni, és mindig cukor nélkül itta a kávéját. Folyamatosan olvasgatott, három-négynaponta váltakoztak a régi, megsárgult könyvtári könyvek a kezében, és fél négy körül érkezett.

Rápillantottam a karórámra. Három óra harminchárom perc.

Hallottam is az ajtó jellegzetes hangját, ahogy kinyitották: kattant, nyikorgott, újra kattant.

Megjelent az ismerős alak: vékony, magas test, zöldesbarna kabátjának levetve kapucniját megvillantotta sötét haját, szétnézett, majd a meglepettség kiült az arcára, ahogy észrevette, hogy az ő helyén valaki más csapja a szelet a kiszemeltjének. Egy pillanatra megtorpant, majd indult tovább, mocskos, vizes lábnyomokat hagyva maga után. Ahogy elég közel ért az asztalomhoz, megfogta a velem szemben levő széket, és ügyet sem vetve arra, hogy ott vagyok, leült, levette a kabátját, hatalmas zsebéből kihúzott egy újabb, régi könyvet, majd egy véletlenszerű oldalra kinyitotta, és olvasni kezdett.